Az Egyesült Államok második GT Academy-bajnokát avathatta 2012-ben, miután az egyik legkiélezettebb küzdelmet hozó Race Camp tábor véget ért. A 400 000-nél is több játékos közül, aki részt vett a GT Academy egyesült államokbeli változatának online selejtezőin, Steve Doherty volt az, aki végül győzedelmeskedett, elnyerve ezzel a vágyott piros sisakot, és persze a lehetőséget arra, hogy profi autóversenyzővé váljék.
Doherty mindig is imádta az autókat, és kompakt elsőkerék-meghajtásos autókkal versenyzett szülővárosa, az illinois-i Plainfield közelében. Ezt a korszakot jellemezte úgy, hogy „a legmegfizethetőbb formája a versenyezgetésnek. Nem volt szükség másra, mint egy autóra, pár egyszerű biztonsági felszerelésre és néhány dollárra a nevezéshez.” Ezek a pályák kicsi, ellipszis alakú pályák voltak, de Doherty kedvet kapott az országúti versenyzéshez, miután kipróbálta a Gran Turismót. Ezután alkalmi munkákat vállalt, majd elvégzett egy autóipari iskolát, és szerelőként dolgozott egészen néhány évvel ezelőttig. Azt mondja: „Valójában soha nem hagytam fel az autószereléssel. Mindig vagy a saját kocsijaimat bütykölöm, vagy a haveroknak segítek az övékkel.”
Doherty buzgó híve volt mindenféle autósportnak, olyan pilótákra nézve fel, mint Id. Dale Earnhardt (NASCAR), Walter Röhrl (rali) és Hans Stuck (országúti verseny). Amikor a GT Academy bejelentette az első egyesült államokbeli versenyét 2011-ben, Doherty már ott volt, de lemaradt a döntőről 0,60 másodperccel. Ez még keményebb munkára sarkallta Dohertyt, aki ezt követően egy teljes évig majdnem minden nap edzett. Kitartása meghozta a gyümölcsét.
Doherty három másik regionális győztes társával együtt három hónapon keresztül edzett 2012 novemberétől a kimerítő 24 órás dubaji enduró versenyre, ahol két Nissan 370Z GT4 versenyautón osztoztak. November első hétvégéjén Doherty és GT Academy-beli csoporttársai hiba nélkül célba értek a négyórás éjszakai versenyen, és ezzel bebiztosították maguknak a mindennél fontosabb nemzetközi versenyzői engedélyt. Ám Doherty versenyzőképző programbeli fejlődését hátráltatta, hogy a versenyző eltörte két bordáját egy gokart volánja mögött ülve. A fájdalmat elviselve a pályán maradt annak ellenére, hogy nem tudott teljes intenzitással részt venni a fizikai edzésprogramok egy részén.
Doherty azt reméli, hogy egyszer részt vehet a 24 órás daytonai futamon. Gyakran elhalad a nagy múltú pálya mellett, amikor rokonait látogatja meg, és semmire se vágyik jobban, mint hogy ott versenyezhessen, miközben a családtagjai és a barátai szurkolnak neki.
